Connect with us

Blog/Olló

Újabb kifosztási hadművelet a Karmelitától – Al, Dilinger, Boonie és Clide csak pironkodnak

Published

on

Karmelita
Hirdetések

A Karmelita kolostor már megint szegény Al Caponét, John Dillingert, Strasznof Ignácot valamint Bonnie és Clyde-ot megszégyenítő lopási-kifosztási hadműveletet hajtott végre, midőn a legszofisztikáltabb maffiamódszereket is felülmúlva nyúlta le a magyar államtól (kedves fideszes és nem fideszes polgártársak: tehát tőlünk, valamennyiünktől) a Don Vito Corleone szerepét alakító Vidnyánszky Attila alapítványa számára a mind anyagilag (vesd össze a nem is akármilyen ingatlanokat), mind eszmeiségében rendkívül komoly értéket képviselő Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet együttesét.

Nem tagadom, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet nekem személyes gyászom

Imádott nagynénim, Ági (aki már akkor hurcolt a színházba, amikor még járni sem tudtam) az intézet alapításától kezdve itt dolgozott: a számítógép és a digitális technika megjelenése előtt fél évszázaddal az ő közreműködésével és szellemi irányításával jött létre az a színházi dokumentációs osztály, ahol a bemutatott darabokról gyűjtötték az anyagokat: minden írás, kritika, elemzés, előadásról készült fotó stb. épp úgy hozzáférhető volt, ahogy lehetett itt találni rendezői példányokat, díszlet- és jelmezterveket, mű- és előadáselemzéseket, magyarul és amilyen nyelven csak sikerült forrásokhoz jutni. Nagynéném ugyanakkor dramaturg is volt, műfordító is (angolból, németből, franciából, latinból, lengyelből, de hetvenéves korára még egy kicsit a hindi nyelvvel is sikerült összebarátkoznia), külföldi rendezésekre, szerepekre készülő színészek, operaénekesek, rendezők szakmai nyelvtudását fejlesztette stb., stb. A Hont Ferenc alapította Színháztudományi Intézetben (később Magyar Színházi Intézetben), ahol az akkori legkiválóbb szakemberek dolgoztak, kutattak, s ahol egy sor politikailag üldözött kutató talált otthonra, idősek és fiatalok egyaránt, gondozták és adták ki azt az abszolút hiánypótló és máig keresett sorozatot (Színházi tanulmányok és Korszerű színház címen), amelyekben magyar és külföldi szerzők írásai elemzései stb. láttak napvilágot, beleértve azokat a nyugati szerzőket (rendezők, kritikusok, színháztörténészek etc.), akiknek a neve az akkori hivatalos könyvkiadásban szóba sem jöhetett (ebbe a sorozatba nagynénim angolból, németből, franciából és részben hindiből fordított).

Gyerekként rengeteg időt töltöttem itt,

olvastam, tágra nyílt szemmel bámultam az előadásokról készült vázlatrajzokat, fotókat, tervezeteket, s hihetetlenül jó volt itt találkozni azokkal (például Gábor Miklóssal), akiket az előző nap vagy az előző héten láthattam a színpadon.
Aztán jött egy elvtárs a minisztériumból (Bicó vagy Biczó elvtárs, tudja a fene), aki legelőször az udvaron máglyára vetette a dokumentáció nehezen összegyűjtött anyagának egy jelentős részét (ez sajnos nem vicc!), de ugyanez lett a sorsa a fent említett sorozat akkor még meglévő köteteinek. A kár kifejezhetetlen volt, s miután Bicó (vagy Biczó) elvtársat végre seggbe rúgták, s újra kompetens vezetése lett az intézetnek, az értelmes és fontos munka ismét beindulhatott, de persze a végrehajtott pusztításokat helyrehozni nem lehetett.
Amúgy a történelem elképesztő módon ismétli önmagát: jól emlékszem, amikor nagynéném szinte szégyenkezve, mintha ez az ő bűne lenne, arról mesélt, hogy ez a Bicó (vagy Biczó) elvtárs többször is azt hangoztatta, hogy gyűlöli a színházat, be nem teszi oda a lábát, mert azt valamilyen polgári csökevénynek tartotta, a színészeket pedig felesleges csepűrágóknak, akik bohóckodnak a színpadon, mint a hülye gyerekek, miközben az ország élet-halál harcot vív az imperialistákkal és a betüremkedő nyugati szellemmel.

Hát így!

Amúgy biztos vagyok abban, hogy eljön az idő, amikor a jogos tulajdonosok (fideszes és nem fideszes polgártársak valamennyien) visszakapják a most lenyúlt és Vidnyánszky gigantikus dühöngőjéhez odacsapott múzeumot és intézetet, de persze az addig keletkező újabb eszmei és anyagi károk akkor sem lesznek reparálhatóak. És ezzel nem prejudikálni szándékozom, eszemben sincs, de miután a mai rezsim, amely a hatalomgyakorlás kizárólagosságán és az egypártrendszer ideológiáján alapul, megannyi Bicó (vagy Biczó, tudja a franc) elvtársával, akik között „véletlenül” szintén akadnak, kik gyűlölik a színházat, kísértetiesen emlékeztet az egykori rezsimre, vagyis túl sok a hasonlóság ahhoz, hogy a félelmeimet és a rossz érzéseimet egyszerűen el tudjam hessegetni. (Apropos: mi a helyzet az Ódry Színpaddal?)
Az ember egyébként azt gondolná, hogy ha egy „konzervatív” országvezetés semmi új értéket nem is képes létrehozni, akkor – épp a konzervatív szellemiségből fakadóan – legalább a meglévőket igyekszik megőrizni.
Ezek persze – tudjuk jól – nem konzervatívok, nem keresztények, minden csak ócska duma és gátlástalan porhintés, s az is igaz, hogy egy tolvaj észjárását nem az értékek megőrzése, hanem azok eltulajdonítása birizgálja leginkább.
Ők, a tolvajok, megint gazdagabbak lettek, mi, az áldozatok, megint szegényebbek.

Hirdetések

(Szerző: Gábor György filozófus)

(Respublika friss!)

Continue Reading
Click to comment

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hirdetések
Hirdetések

Facebook

Hirdetések

TOP

Advertisements